Április 10. 1. nap: kiutazás

Ülök a gépen Budapest - Párizs között, és próbálok rendet teremteni kavargó gondolataim között. Nyolc éve tervezem, hogy nekivágok az Útnak. Nyolc esztendeje minden szilveszterkor eszembe jutott, hogy idén sem indultam el. Most már tudom, hogy miért. Nem volt még ideje, nem voltam kész rá, nem rendelkeztem azokkal az élettapasztalatokkal, amikkel a tarsolyomban érdemes lett volna elindulnom.
A sors gondoskodik arról, hogy mindent a megfelelő időben és módon juttasson el hozzánk, és ez most sem történt másképp. Soha nem volt alkalmasabb pillanat az életemben. Szinte lenyűgöz az a precíz időzítés, amivel az élet felkínálta a lehetőséget az indulásra.
És most itt ülök a gépen hajnali hatkor, nézem, ahogy a szárnyak aranyló fényben fürdenek, érzem a remegést, ahogy a turbinák játszi könnyedséggel tolják az égen a több tonnás fémtestet, a fülem pattog a nyomásváltozástól. 15 kilós hátizsákom a gép gyomrában pihen valahol, tömve az út alapvető kellékeivel.




Gondolatban végigzongorázom a napi utitervet. Holnap reggelig még az infrastruktúra, a tervezhető valóság világában létezem. Előváltott vonatjegyem van Párizsból Bayonne-ba, ahonnan reggel egy másik neten foglalt vonatjárat visz Saint Jeanne Pied de Port-ba. Onnantól nincs fix terv. Nem lesz már semmi, csak az Út meg én.
Sokan kérdezték tőlem, hogyan készültem fel az expedìciòmra. Nos, sehogy. Elutazás előtt kb. két héttel ismertem fel a lehetőséget és alig egy hete hoztam meg a döntést, hogy elindulok. Az elmúlt két hét a lakásom eladásának, a költözés fáradalmainak, töménytelen ügylet lezárásának és egy alkalmi filmes megbízás befejezésének lázában tellt. Alig maradt időm, hogy beszerezzem a szükséges felszereléseket, melyeknél be kellett érnem az előttem járó zarándokok leírásaiból összemazsolázott információkkal.
Nem volt időm edző-túrákat tenni, de bízom az elmúlt 10 év kitartò uszonyozása során megerősödött lábaimban, nem tudtam felkészülni a látványosságokból és a spanyol nyelvből, de tudom, hogy mindent látni fogok, amit látnom kell, mert fentről megkapom a vezetést, és bízom az előző életemben begyűjtött utazási tapasztalataimban, így meg fogom állni a helyem egy újabb idegen országban is.
Egy dologra próbálok csak felkészülni. A zarándokútlevél kiállításakor meg fogják kérdezni, mi cèlbòl indulok ùtnak. Ezt a választ próbálom megfogalmazni. Nem csupán azért, hogy jól tudjak felelni, de ez a válasz számomra is fontos elemezni valòkat állìt elèm. 800 kilométeres út áll előttem, mely a szépségein túl tele lesz fizikai és lelki próbatételekkel, küzdelmekkel, gyötrődésekkel, ezért fontosnak tartom, mit hímezzek a képzeletbeli lobogóra, melyet az út végén győzteskén szeretnék kitűzni lelkem ormaira.
Itt most egy terjedelmesebb fejtegetés következik elhatározásom lelki vonatkozásairól, így akit főleg az út leírása érdekel, az görgessen lefelé az alá a kép alá, ahol egy tagbaszakadt ürge egy kiskölköt vonszol egy erdőben. :)
Az életem lassan egy éve radikális fordulatot vett. Előtte csodálatos párkapcsolatban éltem, bármibe is fogtam, mindent sikerre vittem, a munkámat mindig elismerték, az életem tele volt változatossággal, szebbnél - szebb külföldi utakkal, tengerrel, napfénnyel, boldogsággal. Ezt az életet annyira megszoktam, hogy végül belekényelmesedtem, a lét minden áldását természetesnek vettem és megfeledkeztem a háláról. A szüntelen bőségben süket és vak lettem a sors finom jelzéseire, melyek külső - belső változtatásra igyekeztek ösztökélni. Az élet már csak ilyen: először finoman kérlel, de ha szép szóval nem megy, hát megkapod a változást egy alapos fenékbebillentés formájában.
Én az utóbbit kaptam. Rövid idő alatt gyakorlatilag az életem minden alappillére megroppant, és az egész létem a nyakamba rogyott. A párkapcsolatom, a karrierem, az anyagi biztonságom mind mentek a levesbe, de az egészségi állapotom is jelentősen leromlott. Az egész olyan lesújtó és váratlan volt, hogy ezután hónapokig öntudatlanul vergődtem eltűnt önbizalmam, a céltalanság, a legelképesztőbb lelki fájdalom, az önmarcangolás, a tanácstalanság, az önsajnálat kilátástalannak tűnő útvesztőjében. Fuldoklóként vergődtem ebben a mocsárban, csapkodva a felszínen maradásért, miközben karmokat növesztettem és veszettségemben olyan emberekbe is belemartam, akik segíteni próbáltak rajtam.
Búvároktatóként számtalanszor láttam már hasonlót a "való" életben. A vízben bepánikolt emberek is elveszítenek minden tudatos kapcsolatot a külvilággal, az agyuk csak a legelemibb ösztöneik utasìtásait kèpes követni, ìgy egy szippantásnyi levegőért, a víz színén maradásért kétségbeesetten csapkodò áldozat mindenkire veszélyt jelent, aki kellő tapasztalat hiányában a segítségére siet.
Egy ilyen embert nem mindegy, hogyan közelítünk meg, milyen módszerrel ártalmatlanítjuk, és hogyan vezetjük rá arra, hogy sokkal könnyebben segíthetne akár saját magán is ha lecsillapodna, felmèrnè a helyzetet ès egèszen egyszerű megoldásokkal orvosolná szorult helyzetèt. Persze az életösztön ilyenkor gyakran mindent felülír és nem marad más választásunk, mint hagyni, hogy az illető a végkimerülésig kifárassza magát, míg ereje fogytán révült kábulatban adja meg magát a segítő kezeknek.
Mivel a természet kemény egóval áldott meg, magam is az utóbbi verziót voltam kénytelen megélni. A pokol legmélyebb bugyrait megjártam, mire nemcsak el tudtam fogadni a segítséget, de át is adtam magam a kezeléseknek és elindultam a gyógyulás felé.
Hálás köszönettel tartozom Szőke Andrásnak és varázskezű segítőinek a taljándörögdi Csendházából, Erikának és Ildinek, a Dunaharszti Jóga klub oktatóinak, Emőkének, a kineziológusomnak, a csodálatos ragyogású Szilasi Mártinak, aki bevezetett a transz légzés gyógyító módszereibe, és a holotróp légzéses meditációba, párjának, Zsoltnak, aki a kundalini jóga kínpadján űzött ki belőlem egy csomó lidércet, Kiss Balázs Kúnonak, aki egy rendkívül inspiráló asztrozófiai előadás anyagával egyetlen nap alatt megváltoztatta az életszemléletem, A. J. Christiannak, aki Mit keresett Isten a hálószobában c. könyvével segített megérteni, hogy a korlátaink milyen veszélyeket hordoznak a párkapcsolatokra nézve, ill. bepillantást engedett a női principium ismeretlen világába ès könnyebbè tette a törtènèsek befogadását, barátaimnak, akik meghallgattak, bátorítottak, felemeltek, átöleltek, és ha kellett józanító pofonokat kentek le (őket, bár illene, mégsem említem név szerint, mert nem vállalnám fel azt a szégyent, ha kifelejtenék valakit. :) Egyszer, még a multis korszakomban gavallér akartam lenni, és Nőnapon felvásároltam egy virágos összes hóvirágját. Három hölgy kivételével minden női dolgozónak jutott az osztályon. Több tucat nő hálás mosolya sem tudta kompenzálni azt a lelkifurdalást, amit annak a háromnak a villámló tekintete okozott bennem.), és utoljára, de elsősorban szeretett családomnak, Édesanyámnak és Édesapámnak, Öcsémnek, drága Sógornémnak, Jucuskának és a rosszcsont kis Vilikének, akik mindvégig anyagilag, lelkileg szeretettel támogattak a talpraállásban.
Talán furán hangzik de mély hálát érzek volt párom iránt is, aki habár életem legkínzóbb fájdalmát, legpusztítóbb törését okozta, szívemen pedig a legmélyebb sebet ejtette, mégis neki köszönhetem életem eddigi legszebb 10 évét, amit soha nem felejtek el, és nélküle soha nem léptem volna rá arra a csodálatos új útra, amin most elindultam. Rengeteget tanultam a szakításunkból és most, túl a lelkem orkán erejű viharain, tudom, hogy végeredményben neki köszönhetem, hogy jobb ember lettem, és közelebb kerültem a nagybetűs ÉLET-hez, mint azt valaha hittem volna.
Nehéz megmagyarázni, pontosan körülírni, mi is változott bennem valójában. Olyan érzésem van, mintha mindezidáig csukott szemmel éltem volna, hajszolva a kalandokat és az élvezeteket, hogy élőnek, elevennek érezzem magam, miközben a világ végig csodákkal vett körül, amiket vakságomban észre sem vettem.
Egy férfi életében talán a legroszabb dolog, ha nem talál célt az életében. Sokáig ragaszkodtam a búvár életmódhoz, mert elismert oktató, keresett víz alatti fotós-, videós voltam, ám az évek múlásával a múlt céljait szép lassan eredményekre váltottam, learattam értük a megbecsülést és a sikert, miközben észre sem vettem, hogy a hajtóerőmet képező cél eltűnt a mindennapjaimbòl, és az utolsó években már csak egyhelyben toporogtam. Az életem hirtelen megreccsenése ébresztett rá erre, és mondhatom megrémített a felismerés! Amíg a rémálom tartott, a legnagyobb kilátástalanságot talán pont az jelentette, hogy egyszerűen nem láttam meg, merre vezet az út kifelé, nem éreztem a hívását semmiféle új célnak.
Ma már tudom, hogy semmi sem alakulhatott volna másképpen, egyszerűen a történéseknek nem lehetett volna ideálisabb kimenetele. Ahhoz, hogy rátaláljak az új útra, pontosan ekkora fájdalomra, pontosan ilyen lelki traumára volt szükségem. Sokáig teljesen rossz irányba tapogatóztam, a tenger hívását ugyanis nem éreztem többé, és az egyre szorongatóbb anyagi problémák miatt igyekeztem visszanyúlni a múltba, ahol sikeres managerként éltem jómódú életem, de meglepetésemre ezek a kapuk egytől egyig bezárultak előttem, mintha a felsőbb hatalmak szándékosan térítettek volna el ezektől a pályáktól. Aztán ahogy egyre jobban lettem, ahogy mèlyebbre ástam magam a belső út világába, a meditáciòk ès más fantasztikus módszerek segìtsègèvel, a környezetem valami újfajta erőt, magabiztosságot, és megnyugtató kisugárzást kezdett érezni rajtam, és kisvártatva azon kaptam magam, hogy először barátok, majd közelebbi-távolabbi ismerősök, míg végül már idegenek fordulnak hozzám lelki tanácsokért, támogatásért, segítségért. Az elmúlt másfél év kínlódása észrevétlenül átalakult tudássá, tapasztalattá és reménnyé a hasonló módon bajba jutottak számára, akik a mostani világban egyre többen és többen keringenek tanácstalanul a belső világukat sújtó katasztrófák hajótörötteiként. Ekkor jöttem rá a megdöbbentő analógiára a múltam, és körvonalazódó jövőm között:
Búvároktatóként a sikereimet egy, az általánosan alkalmazott oktatási módszeről eltérő szemléletmódnak köszönhettem. Sokáig figyeltem, mitől van az, hogy még a magasabb merülésszámmal redelkező búvárok is gyakran csapkodva, izgatottan hadonászva merülnek, miközben őrült iramban fogyasztják a levegőt, majd a felszníre érve az egyik legrelaxálóbb szabadidős tevékenységet követően halálos kimerültsèg uralkodik el rajtuk és alig emlékezek a merülések legizgalmasabb pillanataira.
Vendègeim legjava évente csak pár alkalommal hódolhatott hobbijának, ezért számukra a víz alatti világ mindíg is idegen, veszélyekkel teli világ maradt, amely gondolataikban telis tele van harapós, szúrós, mérgező, vagy bénító lényekkel egy olyan közegben, amelyben a fulladásos haláltól mindössze a vékony gumitömlőből szivárgó levegő választja el őket, amit egy a többség számára érthetetlen elven működő, bonyolult mechanikájú szerkezet adagol. A testüket neoprén ruha szorongatja, derekukat súlyos ólmok húzzák a mély felé, mozgásukat kiszámíthatatlan áramlatok befolyásolják, látásukat a maszk, mint egyfajta szemellenző korlátozza, miközben a hatalmas csendben képtelenek a megszokott módon kommunikálni, kétségeiket csak bonyolult jelbeszéd útján közvetíthetik vezetőjük felé, és a némaságot csak a reduktor baljós sziszegése töri meg. Csoda, ha ilyen körülmények között a félelmektől zajongó agy képtelen az elcsendesedésre, a befelé figyelésre, és az egyensúly kibillenèsère a megfelelő egyszerű módosítások helyett csak az ösztönös kapálózásos kompenzálásra képes utasítást adni? A heves mozdulatok persze nem hoznak tartós megoldást, hiszen a kiváltó ok megmarad, így a test folyamatos mozgásra, erőkifejtésre kényszerül. Ennek egyenes folyománya a légzés felgyorsulása, a légszomj, és a fokozódó szorongás, ami szélsőséges esetben pánikba, majd akár balesetbe torkollhat. Mikor mindezt átláttam, rájöttem, hogy a tanulóim sikere nem azon múlik, hogy mennyire bizonyulnak ügyesnek a víz alatti gyakorlatok végrehajtásában, hanem azon, hogy milyen lelkiállapotban, milyen gondolatokkal vetik magukat a habokba. A tanfolyamaimon ezért sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem a merülés előtti beszélgetésekre, és egy olyan jelrendszer kialakítására, és begyakorlására, amely arra készteti a tanulókat, hogy a problémák jelentkezésénél csapkodás helyett inkább váljanak mozdulatlanná, figyeljenek befelé, ismerjék fel a probléma forrását és csak a korrigálást követően folytassák a merülést.
A végeredmény az lett, hogy a tanulók fejlődése drasztikusan javult, és néhány komolyabb beszélgetést követően a gyakorlott, mégis fokozott levegőfogyasztással küzködő búvárok is mindenféle víz alatti különgyakorlat nélkül jelentős javulást mutattak, ezen felül mind azt tapasztalták, hogy a merüléseiket teljesen új perspektívából élik meg, lènyegesen több èlmènyben rèszesülnek, tovább kèpesek a vìz alatt maradni ès komolyabb erőfeszìtès nèlkül, jóval több víz alatti csodát képesek megfigyelni, mint korábban.
Hogy mindennek mi köze a mostani életemhez? Az analógia.
Túl a gondok nehezén, miközben ösztönösen adok használható tanácsokat a problémáikkal hozzám fordulóknak, rájöttem, hogy igazából ehez van tehetségem, ebben vagyok igazán jó:tanìtani, bevezetni az embereket egy teljesen ismeretlen világba, mellettük állva biztonságot adni, hagyni, hogy megtapasztalják a rosszat, hogy felismerjék a jót, mindezt annak az embernek a hitelességével, aki ezt az utat már végigjárta előttük.
Hiszem, hogy az én utam azért volt olyan fájdalmas és azért tartott olyan sokáig, hogy megtapasztalhassam, mik a szenvedés kötelezően megtapasztalandò részei, hol lehet ezt az utat lerövidíteni, és lássuk be, a lélek tengerében szinte azonosak a körülmények, mint a valódi tengerben:
Szembetalálkozva önmagunkkal teljesen idegen közegbe kerülünk. Az emberek többsége elmondhatja magáról, hogy még soha sem merült el igazán önmagában. Ez a szembesülès többsègünk számára annyira fèlelmetes, hogy inkább hatalmas zajt csapunk a fejünkben, nehogy a beálló csendben szembetalálkozzunk a mumusainkkal.
Ez a struccpolitika egészen odáig nem is okoz számunkra különösebb problémát, míg egy, vagy több sorsszerű változás be nem hajít bennünket a mélyvízbe. Mivel nem tanultuk meg, hogy a megoldás minden ilyen esetben belőlünk fakad, többségünkben azt sem tudjuk, hogy a válaszok mind ott vannak bennünk, de csak lecsendesedve, befelé figyelve halljuk meg felsőbb énünk vezető tanácsait, így kínunkban a korábban leírt kapálózásba, tébolyult csapkodásba torkollunk, ami nemhogy nem segít rajtunk, de a körülöttünk lévők életét is megkeserítjük vele. Tőlük raboljuk el az energiát, és sajnos jobb híjján beléjük rúgunk elkeseredett agóniánkban.
Minden jel arra mutat, hogy életem új célja egy olyan hivatás, amely a bajba jutott, lelkileg megrekedt embereken képes segíteni, és ennek a búvároktatás volt az előszobája. Utamról visszatérve különböző iskolákban igyekszem majd elsajátítani a leghatékonyabb módszereket, hogy az ösztönös lelki tanácsokon túl a kiutat keresőknek valòdi eszközöket, hatèkony, bevált gyakorlati mòdszereket adhassak a kezükbe.
Ès ezután a hosszú vargabetű után itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy meghatározzam milyen céllal indulok el a Camino-n Santiago de Compostella felé.
Hatalmas utat tettem meg a kilátástalan kétségbeeséstől mostani önvalómig. Ezidő alatt lélekben többször meghaltam és újjászülettem, de mára elmondhatom magamról, hogy ùjra mádok élni, és képes vagyok a múlt esemènyeit pozitív fényben látni. Lelkem tengerében kezdek gyakorlott búvárrá válni, és látom, milyen belső képességeket kell tovább fejlesztenem, hogy a merüléseim megújító, felemelő, feltöltő élményekké váljanak. Ha ezt elèrem, onnantól nyugodt lelkiismerettel oszthatom meg a tudást bárkivel, aki erre szüksèget èrez.
Számomra a Camino leginkább lelki gyakorlat. Rengeteget tanultam az elmúlt időszakban, és az elméletet sokszor már a gyakorlatban is jól alkalmazom, de ha megfeledkezem magamról, és olykor elengedem a tudatosság gyeplőjét, az egóm felülkerekedik és újra felkorbácsolja a viharokat. Az elkövetkező hónap testi és lelki megpróbáltatásai, a magány, az idegen emberek társasága, a természet gyógyító ereje, egy ezer éves spirituális zarándokút varázslatokat és csodákat ígérő kisugárzása úgy hiszem, segítenek majd megtalálni a tartós egyensúlyt, elengedni a múlt feleslegessé vált koloncait és szorosabbra fűzni kapcsolatom az EGYséggel és az Univerzumot irányító felsőbb hatalommal ( nevezhetem Istennek is, vagy vallása szerint ki, milyen néven illeti ).




A Camino híd az előző életemből az újba, és egyúttal a legmegfelelőbb beavatási szertartása a bensőmben zajló metamorfózisnak.
Illusztrációnak egy olyan képet választottam, amelyen Szabi barátom huncut kisfiával, Zercével gyaloglunk kézenfogva. Úgy érzem, az elmúlt időszakban egy hasonló kisfiút fedeztem fel magamban, aki tele van túláradò életenergiával, kíváncsisággal és csodálatos képességekkel, melyek arra várnak, hogy kiteljesedhessenek. Ezen az úton összeismerkedünk ezzel a kiskomával, és reményeim szerint a kirándulás végére már egy test, egy lélekkènt tèrünk haza...
És most evezzünk prózaibb vizekre...
A párizsi landolást követően az út nem bővelkedett túl sok eseményben, de talán az érdekességek észlelésében kissé meggátolt a hajnali 3-as ébresztő álmosító hatása.
Párizsból keveset láttam HÉV-ezés és metrózás közben, bár a francia férfiak udvarlási szokásaiból kaptam némi ízelítőt. A HÉV-en feltűnt egy ázsiai beütésű turista lány szerencsétlenkedése azon igyekezetében, hogy hatalmas fényképezőgépével görcsös mosolyba fagyva megpróbálja saját utazását megörökíteni. Többszöri sikertelen próbálkozása után megsajnáltam és felajánlottam a segítségem. Ezután szóba elegyedtünk. Megtudtam, hogy ő egy maláj étkezési tanácsadó, aki 10 napos szabadságát tölti Párizsban. A munkáját emìgyen jellemezte: Unalmas, de èlvezem! :)
A beszélgetés hallatán a hátunk mögül, mint egy vércse csapott le ránk egy jóképű francia sármőr, aki felvilágosította a hölgyet Párizs borzalmas veszélyeiről, melyet kifejezetten a magányosan utazó turistalányok számára tartogat, de (egy névjegykártya diszkrét és magától értetődő odacsúsztatása közben) felajánlotta személyi testőri, ill. idegenvezetői szolgálatait a vakáció idejére. Az úriember természetesen mindenkit ismer Párizsban, aki számìt és emberbaráti kötelességének tartotta felajánlani lakását, hogy a drága szálloda költségei ne terheljék a francia fővárosba látogató távolkeleti vendég számláját.
El kell ismernem, annak ellenère, hogy a párizsi tömegközlekedés a térképeken elképesztő bonyolult pókhálózatnak látszik, mègis meglepő szervezettséget és egyszerű használhatóságot mutat. Az emberek készségesen adtak (angol nyelven!) útbaigazítást, de szinte mindenhol találni információs kioszkokat is.
A nap kedvenc szereplője egy fekete srác volt a vonatpályaudvaron, aki Michael Jackson szerkóban, kutyuskás szatyorral a kezében, matahari részegen táncolt, énekelt a terminál közepén, és valahányszor ránézett valakire, a térdét csapkodva hahotázni kezdett, mintha élete legviccesebb látványával akadt volna össze. Az emberek többsége megrökönyödve bámulta a jelenséget, de én tudtam, hogy volt szerencsém a Montparnasse pályaudvar legboldogabb emberével találkozni.




Az utat Bayonne felé szinte végigaludtam, így nem tudnék hiteles beszámolót adni a francia vidék szépségeiről.
Este 8 felè megérkezve, egy rutinosnak tűnő idősebb, hátizsákos olasz hölgy társaságához csatlakoztam, aki elvezetett egy kicsi, nem túl komfortos, ám borsos árú (45€/éj) hotelhez, ahol kisvártatva álomra hajtom a fejem, hogy reggel kipihenten szálljak majd fel a Saint Jeanne-ba tartó vonatra.

Location:Budapest - Párizs - Bayonne